|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Borbély Zoltán 1996. november 12.A Magyar Újságírók Romániai Egyesületen /MÚRE/ a következő nívódíjakat adta az 1995. évre: publicisztika - Bogdán László (Sepsiszentgyörgy), tévé - Xantus Gábor (Kolozsvár), rádió - László Edit (Marosvásárhely), szerkesztő - Dénes László (Nagyvárad), pályakezdő - Szondy Zoltán (Csíkszereda), Ady Endre Sajtókollégium évfolyamelső - Papp Sándor Zsigmond. Különdíj a szórványban a Délnyugat folyamatos megjelentetéséért Makay Botond felelős szerkesztőnek. Különdíj Borbély Zoltánnak, mert megteremtette a romániai magyar zenei élet hangtárát. Por Amicitia-díj - Gheorghe Moldovannak, a Direct hetilap néhai főszerkesztőjének munkásságáért. /Szabadság (Kolozsvár), nov,. 12./2003. szeptember 22.Szept. 19-20-án Gyergyószárhegyen tartotta idei közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE). Csép Sándor, a MÚRE elnöke a transzszilvanizmusról szólt a sajtó tükrében, Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács tagja pedig vitával egybekötött előadásában a romániai magyar média "gyámoltalanságáról" fejtette ki véleményét, arra keresve a választ, hogy a romániai magyar újságíró mennyire van a helyzet magaslatán az úgynevezett kényes témák felgöngyölítése, feltárása terén. Számos hozzászólás az újságírók új etikai kódexének a kidolgozása kapcsán a sajtó emberének etikai, morális hozzáállását feszegette. Makkai János, a Népújság főszerkesztője bemutatta a Romániai Magyar Nyelvű Helyi és Regionális Lapok Egyesületét. Többen szóvá tették, hogy a Nagyváradon vagy Kolozsváron frissen végzett magyar újságírók román nyelvtudása gyenge, ami érvényesülési lehetőségüket kérdőjelezi meg az erdélyi lapoknál. Az idei nívódíjak kitüntetettjei: Gálfalvi Zsolt (Bukarest) életműdíj, Makkai János (Népújság, Marosvásárhely) írott sajtó nívódíj, Zilahi Csaba (Kolozsvári Rádió) rádiós nívódíj, Borbély Zoltán (Marosvásárhelyi Rádió) rádiós nívódíj, Koczka György (Bukarest) televíziós nívódíj. Tomcsányi Emlékdíjat kapott Rácz Éva, a Kolozsvári Rádió munkatársa, és Sebesi Imre Emlékdíjjal tüntették ki Maksay Magdolnát, szintén a Kolozsvári Rádiótól. /(m. j.): Újságíróképzés, sajtóetika és nívódíjak. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./2004. október 5.Szeptember 30-án Marosvásárhelyen rendkívüli hangversenyen köszöntötték Szalman Lóránt karmestert 75. születésnapján. A művészeti igazgató, Vasile Cazan, a Hunyadi László szobrászművész által készített, a karmester arcmását megörökítő plakettel, Borbély Zoltán, a Marosvásárhelyi Rádió zenei osztályának egykori vezetője, ill. a mester volt növendéke, közös stúdióbeli munkájuk eredményeként ott rögzített kórushangfelvétellel ajándékozta meg a 75 éves karmestert. /Járay Fekete Katalin: Rendkívüli hangversenyen Szalman Lórántot köszöntötték. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 5./2011. szeptember 8.Győztek a „gyűlölt” magyarok, döntetlen a „krumpliföldön”Botrányok övezik Magyarország, illetve Románia futballcsapatának kedd esti fellépését is az Európa-bajnoki selejtezőkben. A magyarok 2-0-ra nyertek Moldovában, így életben maradtak továbbjutási esélyeik. A vendégek játékát nem tudta negatívan befolyásolni a hazai közönség rendkívül ellenséges magatartása, az viszont borítékolható, hogy nem marad büntetés nélkül az állítólag bukaresti drukkerek által felmutatott „Szar Magyarország” és a „Gyűlölünk titeket” feliratok kifeszítése, a görögtüzek gyújtása és petárdák pályára dobálása, és a játéktérre berohant fanatikus miatt is szankciókra számíthat a rendező ország. A magyarok nem fordulnak az UEFA-hoz A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) tegnap jelezte, nem tervez válaszlépést a szurkolók Magyarországot sértő transzparensei miatt. „Az erőszak erőszakot szül, a gyűlölet pedig gyűlöletet. Az MLSZ épp ezért nem tervez semmilyen lépést a moldovaiak ellen, ez az európai szövetség dolga – mondta Borbély Zoltán, az MLSZ-sajtó és jogi irodájának vezetője az MTI érdeklődésére. A büntetés nyilvánvalóan nem marad el, hiszen petárdák repültek a pályára, és egy szurkoló is befutott a játéktérre.” Arra a kérdésre, hogy az UEFA ellenőre tudja-e, mit írtak ki a hazai szurkolók, a sportvezető úgy válaszolt, biztosan tudja, mert Samu István, az MLSZ biztonsági bizottságának elnöke jelezte ezt neki. Hozzátette, az általa kapott információk szerint a „Szar Magyarország” és „Gyűlölünk titeket” feliratokat nem moldovaiak feszítették ki, hanem bukaresti Steaua-drukkerek, ezt alátámasztja az is, hogy a feliratok felett nem moldovai, hanem román zászló volt látható. Eközben a pályán a meccsről meccsre érettebb játékot mutató magyarok egy pontrúgás nyomán hamar vezetéshez jutottak, majd könnyedén átvészelték a hazaiak csak helyenként veszélyes rohamait, a lefújást pedig Rudolf klasszis csatárt idéző góljának köszönhetően már nyugodtan várták. „Amennyire meg tudom ítélni, Moldova eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta a selejtezősorozatban, ami tovább emeli győzelmünk értékét – mondta Egervári Sándor szövetségi kapitány. – Bölcsen játszottunk, mindig volt valaki, aki okos döntést tudott hozni, és bár kihagytunk helyzeteket, elégedettek lehetünk az eredménnyel. Remekül védekeztünk, a moldovaiaknak nem volt kidolgozott helyzetük, inkább csak lecsorgó labdák okoztak melegebb pillanatokat.” A moldovai sikerrel megmaradt a magyarok reménye a 2. hely megszerzésére, és biztossá vált, hogy a negyedik kalapból kisorsolt magyarok a harmadiknál már nem végezhetnek rosszabb helyen csoportjukban. A minimum pótselejtezőt érő második hely megszerzéséhez az kellene, hogy a San Marinóban győztes svédek legfeljebb két pontot szerezzenek októberben a finnek elleni idegenbeli és a hollandok elleni hazai meccsükön, míg Egervári csapata utolsó találkozóján legyőzze Finnország legjobbjait a Puskás Ferenc-stadionban. Ez utóbbi találkozón a magyarok számára a döntetlen is elég, ha a svédek mindkét meccsüket elveszítik. Ellenben ha Ibrahimovicék október 7-én három ponttal távoznak Helsinkiből, akkor a négy nappal későbbi találkozóknak már semmi tétjük nem lesz. Bukaresti stadionavató átírt himnusszal a krumpliföldön A románok az újonnan felépült Naţional Aréna felavatásán gól nélkül zártak Franciaországgal, így már csak matematikai esélyük maradt a pótselejtezőkre. Pedig a találkozó előtt nagy volt az ünnep, az 50 ezer néző igazi futballhangulatot teremtett az új stadionban, amelyben jövőre az Európa Liga döntőjét rendezik. A csoda azonban csak fél órát tartott, ugyanis a pálya vadonatúj gyepszőnyege szétesett, a gyeptéglák elmozdultak helyükről, lehetetlenné téve a technikás, gyors játékot. Ezt a vendégek sínylették meg a leginkább, akik bánkódhatnak a – ahogyan a francia sajtó fogalmazott – „krumpliföldön” elvesztett 2 pont miatt, hiszen Bosznia egy pontra megközelítette őket, így az utolsó fordulóban a felek akár ki-ki meccset is játszhatnak egymással a csoportelsőségért Franciaországban. A gyepszőnyeg minősége a hazaiakat is felháborította. Az európai kupasorozatokban érdekelt klubok – amelyek itt játszanák hazai meccseiket – azonnali lépéseket sürgetnek, és felajánlották, hogy saját költségükön kicserélik a füvet, de Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere jelezte, rendezi majd a számlát. A politikus egyébként azt állítja, olaszországi cég végezte a munkálatokat, ám a sajtó azt feltételezi, ismét annak az Adrian Oprişannak a keze van a dologban, akinek cége 2003-ban, a dánok ellen 5-2-re elvesztett selejtező előtt tönkretette a régi stadion pályáját. A Steaua, a Rapid és a Galac képviselői most Hollandiából, 200 ezer euróért rendelnének új gyepszőnyeget. A stadionavatón nem csak a pálya pocsék minősége okozott felháborodást: utólag a Marcel Pavel énekes által előadott „sajátos” himnuszváltozatból is botrány lett, az előadóművészt és a román szövetséget (FRF) emiatt Mihai Atănăsoaei prefektus 5-5 ezer lejre büntette. Pavel ugyanis nem a törvényben foglalt szöveget adta elő: a második szakasz végén nem énekelte el a csatákban győzedelmeskedő Traianus császár nevét is tartalmazó utolsó két sort, hanem az első két szakasz utolsó két sorát ismételte el. Az énekes első nyilatkozataiban azzal magyarázta ezt, hogy „nem akart politikát vinni” előadásába, azaz nem szerette volna, hogy mindenkinek Traian Băsescu államfő jusson az eszébe a himnusz hallatán. Marcel Pavel később már azt mondta, szerinte az ő verziója sokkal jobban feltüzeli a szurkolókat, ezért döntött így, és erre a FRF is áldását adta. Utóbbi tegnap késő délutánig nem nyilatkozott az ügyben. Kedd este összesen 23 kontinentális selejtezőt rendeztek, amelyek során újabb három biztos Eb-résztvevőre derült fény. Olaszország és Spanyolország mellett Hollandia is kijutott – a csoportelsőséget még elveszítheti, de ez esetben is legjobb második lesz, azaz nem kell pótselejtezőt játszania. Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 23.Az orgona szerelmeseKozma Mátyás-emlékműsor Marosvásárhely zenei világának meghatározó egyéniségére, Kozma Mátyás orgonaművészre, zeneszerzőre emlékeznek szeptember 26-án, pénteken 18 órától a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius templomban. A 85 éve született és 20 éve eltávozott művészről, illetve az emlékműsorról Kozma Mátyás özvegyével, Jászberényi Emese rádióriporterrel, szerkesztővel beszélgettünk. – Jó és kell emlékezni azokra, akik itt éltek, itt alkottak Marosvásárhelyen, és nagyon szerették ezt a várost. Kozma Mátyás orgonaművész, zeneszerző és egyetemi tanár ennek a városnak volt a rabja, a szerelmese, de elsősorban az orgonáé. Kolozsváron, a Gheorghe Dima Zeneakadémián végzett, és mivel kitűnő diák volt, ott akarták tartani tanársegédnek. De a kolozsvári templomok és orgonák nem csábították el, így hazajött Marosvásárhelyre. Annak idején a Székely Színház és a Székely Népi Együttes is a Palotában székelt, a színészek és muzsikusok reggel és délben ott próbáltak, a hangversenyeket, valamint a színházi előadásokat este tartották, így sokszor késő éjszaka volt, mire odaférhetett az orgonához, és gyakorolhatott. De számára ez volt a legcsodálatosabb. – Kozma Mátyást a népzene is nagyon vonzotta. – Egy időben a népi együttes művészeti titkára volt, de a korábbi években számos gyűjtést is végzett a 12 kilogrammos Tesla magnóval. Táncjátékait a Székely Népi Együttes be is mutatta. Az ötvenes évek közepén egy érdekes felkérést kapott, amit nagyon szeretett. Balettzenét kellett komponálnia a Szent Anna-tó legendájához. Abban az időben nagyon híres balettintézet működött Marosvásárhelyen, egy orosz balettművésznő tanította a gyerekeket, és az ő irányításával színre vitt előadások mindig nagy sikert arattak. Ezenkívül Kozma Mátyás a magyar és a világirodalom költőinek zeneileg is érdekes verseit megzenésítette. Többek között Áprily, Dsida, Puskin, Verlaine verseit, hogy csak néhány nevet említsek. De első és utolsó szerelméhez, a hangszerek királynőjéhez mindig hű maradt, így a legtöbb szerzeményét orgonára írta. – Milyen volt Kozma Mátyás, a tanár? – A Tanárképző Főiskola zene szakán zenetörténetet tanított. Mindig legalább ötkilós táskával érkezett az órákra, mert ha az impresszionizmusról volt szó, például Debussyről, nem tehette meg, hogy ne mutassa meg diákjainak Manet, Monet festményeit vagy ne olvastasson, olvasson fel Baudelaire, Verlaine verseiből. Azt is mondta róla az egyik tanítványa: "nagyon tiszteltük, nagyon szerettük, és szégyelltünk nem tudni a vizsgáin." – Milyen embernek ismerte ön Kozma Mátyást? – Végtelenül szerény volt, és nagyon ritkán mosolygott. Imádta a rajzfilmeket, és Chaplin, akit a legnagyobb színésznek tartott, mindig meg tudta nevettetni. – Beszéljünk egy kicsit a pénteki műsorról. – Elsősorban szeretném megköszönni mindazoknak, akik azonnal válaszoltak a felkérésemre, és részt vesznek a megemlékezésen. Úgy érzem, hogy egy olyan emberre, aki az életét a zenének, az irodalomnak, a tudománynak szentelte, és mindössze 65 évet élt, de értékes életmuvet hagyott maga után, legalább ilyenkor, 85 évvel a születése és 20 évvel a távozása után emlékezni kell. Azért választottam színhelyül az unitárius templomot, mert Kozma Mátyás nagyon sokat orgonált ebben a templomban. Dávid Ferenc 400. születési évfordulóján pedig, amit Kolozsváron tartottak, a Tebenned bíztunk eleitől fogva című zsoltárt adta elő, amelyet ő írt át toccatára és fugára. Akkoriban nem volt szokás templomban tapsolni, de az Amerikából érkezett lelkipásztorok felállva, tapssal ünnepelték, majd a vacsoránál kérésükre le kellett kottáznia a művet. Az emlékműsorra visszatérve Kozma Mátyás műveit Molnár Tünde szólaltatja meg, és Albinoni csodálatos, mindenki által nagyon ismert művét is eljátssza. A Soli Deo Gloria kórus Hajdó Károly karnagy vezetésével a Kicsi tulok, nagy a járom című kórusművét énekli. Madaras Ildikó az Altatódalt adja elő, kíséri Szakács Mária Magdolna. Mezei Erzsébet zenetanárnő az egykori tanárra emlékezik, Borbély Zoltán zeneszerkesztő a rádiós éveit idézi fel. A rádió indulásakor ő volt a Marosvásárhelyi Rádió zeneosztályának a vezetője, és talán nem sokan tudják, hogy a rádió szünetjele a Szeresd népedet című kórusművének refrénje. És bármennyire is hihetetlen, a Novax nevű rockegyüttessel is fellépett Kozma Mátyás, erről majd az emlékműsoron tudhatnak meg többet Novák József képzőművésztől, aki a plakátot is tervezte. Az emlékműsort a Cantuale együttes fellépése is gazdagítja. Vasile Cazan, a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia igazgatója is örömmel emlékezik egykori tanárára, barátjára. Nagy László lelkipásztornak, az est házigazdájának külön köszönet. Kovács Zsuzsa zenetanárnő lesz az est másik házigazdája. A nyitó- meg a zárószám legyen meglepetés. Mindenkit nagy szeretettel várok az emlékhangversenyre. Nagy Székely Ildikó Kozma Mátyás (Marosvásárhely, 1929. július 23. – Marosvásárhely, 1994/ orgonaművész több évig Tanárképző Főiskola zene szakán volt adjunktus Népújság (Marosvásárhely) 2014. november 20.A szembejövő bukaresti magyar adásA minap Erdélyben jártam, a székely kisváros főterén, Gyergyószentmiklóson elém áll egy atyafi: – Emlékszik-e még rám? Hát… névmemóriám soha nem volt jó, de még a borostás arcot sem tudtam hova tenni. – Én voltam a juhászlegény barátja, akiről a bicskás riportot készítette. – Így már igen. A riport A hetvenes évek elején a csíki falvakban egyre több halálos kimenetelű bicskázás történt. Bárokban, kocsmákban fiatal emberi életeket oltott ki a „székely virtus”. A Csíkkarcfalván történteket Öllerer Józseffel filmre vettük. Csikorgó tél volt. A kocsmában pálinkázás közben összeszólalkozott két barát. Hazafelé menet a juhászlegény társa hátába szúrta a bicskát. Öt évet kapott. A tettest a börtöncellában kerestem fel. A dokumentumfilmben megszólaltak a székely társadalom felelős tényezői. Újságíró kollégám, Ferenczes István ütötte le az alaphangot, tőle származott a bicskás riport főcíme is: J’accuse (Vádolom). Ferenczest kirúgták a helyi pártlaptól. Az akkori hivatalosság álszent módon védte a székely közösség hírnevét. A megyei lapban románok, magyarok, németek (?) tiltakoztak vehemens hangon, hogy a székely nem bicskázik, a bicskát csak szalonnázásra és kopjafák faragására használja. Főszerkesztőnk, Bodor Pál leadta a filmet, és utána jó ideig, amikor Csíkba mentem, Csép Sándort adta mellém kísérőnek. Persze a hajam szála sem görbült meg, csak hát a bicskázás tabutéma volt a romániai közéletben, sajtóban, mint ahogy tabutéma volt a táncház, a Kaláka-műsoraink, és tabu volt moldvai csángó magyarokat a képernyőn mutogatni, néven nevezni őket. A Kaláka „Jobb, ha mi táncolunk, mint hogy minket táncoltassanak!” – a magyar adás egyik, talán legmarkánsabb, emblematikus műsora. Igen, ez volt a Kaláka. Megnéztem, mit ír róla a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. kötete, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991: „A romániai televízió magyar műsorának honismereti és népművészeti vetélkedő sorozata (1977–1980) keretében szaklíceumi diákokból és egyetemi hallgatókból toborzott önkéntes munkaközösségek szülőföldjük szellemi és tárgyi néprajzának hagyományait kutatták fel és mutatták be a televízió közönségének. Szervezői: Csáky Zoltán, műsorvezető-szerkesztő, Simonffy Katalin, zenei szerkesztő, Ion Moisescu és Dan Grigore Popa rendezők. A műsor célját abban jelölték meg, hogy a hagyományok ma is élő értékeit be kell építeni a fiatalok mindennapi életébe.” Előttem a bukaresti A Hét 1979. szeptember 21-i száma, benne Lőrincz Györgyné Hodorog Luca klézsei nótafával készített riportom, amely ékes bizonyítéka annak, hogy mi bizony a diktatúra legsötétebb éveiben is átmentünk Moldvába, és áthívtuk a csángó magyarokat, zenészeket és táncosokat a csíkszeredai Kalákába. Annak dacára, hogy amikor jelentkeztem a bákói pártbizottságnál, annak mindenható vezetője – aki egyébként a Ceauşescu-kormány egyik minisztere is volt akkoriban – széttépte a bukaresti tévés igazolványomat, mellém rendelt egy tisztviselőt, és kivitetett az állomásra. A riport azért megszületett, és a csángó asszonyok átjöttek a Kalákára. A Kaláka a bukaresti magyar adás legnépszerűbb műsorának bizonyult, közösségteremtő és -megtartó funkciója felbecsülhetetlen volt a diktatúra egyre szigorodó éveiben. Nem csoda hát, hogy a legtöbb emlék a középiskolás diákokkal együtt töltött gyűjtő utakról, a tévé felvételekről kívánkozik tollam hegyére. Megsárgult fotó: egy besztercei tömbház kis szobájában kucorgunk Simonffy Katalinnal, körülöttünk a Barozda és Bodzafa zenészei – van, aki már Svédországban él –, Vermessy Péter zeneszerző, Borbély Zoltán, a vásárhelyi rádió egykori hangmérnöke, Zakariásék valahol Háromszéken vannak és a besztercei kislány, akivel legutóbb Burgenlandban találkoztam. Olyan népszerűek voltunk, hogy amikor a Beszterce környéki Magyardécse főterén a Barozda zenélni kezdett, a kocsmáros abbahagyta a pálinka kimérést, beugrott a csizmájába, és velünk együtt ropta a táncot. De a népszerűségnek ára is volt: az új székelyudvarhelyi sportcsarnok felavatásán vettük fel a műsort, amikor a Kaláka-hívők, fiatalok és idősek annyira ellepték a várost, hogy az már a Szekuritaténak is feltűnt, személyesen Erdélyi tábornok, a szeku Hargita megyei parancsnoka tette tiszteletét a városban. Bodor Pál, mert erre is kiterjedt a figyelme, telefonon „madárnyelven” jelezte nekem a veszélyt. A Szeku figyelme a későbbiekben oly annyira kiterjedt irányunkba, hogy amikor a csíkszeredai Kalákát követően visszautaztunk Bukarestbe, és szerettük volna megnézni az adásba került felvételt, valaki már letörölte a mágneses rögzítő szalagot. Egyébként a szekunak meg is lehetett minden oka rá, hiszen a Kaláka-műsorok nyomán gombamód szaporodtak Erdélyben a táncházak, jöttek létre a hagyományőrző, összetartó kis közösségek. A műsor – amely román műszaki kollégák és Ion Moisescu rendező segítségével készült – a ’80-as évek elején a román kulturális forradalom áldozata lett, de díszlete annyira megtetszett az RTV vezetőségének, hogy átvette a román folklóradásokba. Bodor Pali Nyugodtan le merem írni, hogy ha nem Bodor Pál jegyzi főszerkesztőként a magyar adás első meghatározó tíz esztendejét, nem lett volna azzá, amivé lett: az erdélyi magyarság közéleti kulturális fórumává. Induláskor ő is annyit értett a tévézéshez, mint mi, akiket rádiós műhelyekből, újságok szerkesztőségéből verbuvált össze. De kitűnő, tapasztalt román kollégákat hívott a filmgyárból, magyarokkal rokonszenvező operatőröket, hangmérnököket, vágókat. Tőlük tanultuk meg a szakmát. Victor Videriu, Eugenia Silişteanu, Mircea Bogdan, Emil Lungu és a többiek, valamint a műfajban már nevet szerzett Öllerer József és Fischer István voltak a tanítómestereink. Pali zseniális tollú újságíróként ontotta nekünk a nemzetiségi riporttémákat. Igényes volt, cizellálta a leírt, elhangzott mondatokat, fantasztikus diplomáciai érzékkel pedig megvédte a szerkesztőséget a nacionalista felhangú támadásoktól. Azt mondogattuk, hogy Bodor Palinak széles a háta, majd ő kivédi. Hogy a valóságban ebben szerepe volt Misunak, azaz Gere Mihálynak, a rokonnak, lehetséges. De hogy őt is lehallgatták, az a nagy bukaresti földrengéskor derült ki, amikor a Republicii utca 77. szám alatti lakásban valamennyi elektromos készülék elnémult, csak a sarokban elhelyezett lehallgató lámpája kezdett villogni. Bodor volt az, aki magyarul szólaltatta meg a dáko-román kontinuitás atyját, Constantin Daicoviciu történészt, ő adta le a híres-hírhedt bicskás riportomat, elnézte, hogy Csép Sanyival közösen meglátogattuk Gyulafehérváron a hosszú évek óta szobafogságban tartott Márton Áron püspököt. Bodor volt az, aki nem kért meg engem politikai témájú beszélgetések, műsorok készítésére, s amíg ő volt a főszerkesztőnk, nem kellett leírnom, kimondanom a Diktátor nevét. Mondod-e még? Igen, akkor az egyre zsugorodó romániai magyar közéleti-szellemi-kulturális térben a Kriteron Könyvkiadó mellett a bukaresti magyar adás volt az a fórum, amely felmutatta, ápolta, továbbadta, közzétette Székelyföld, Partium, Bánság magyarjainak múltunk, történelmünk, hagyományaink értékeit. Riportok, dokumentumok formájában felszínen tartotta, a nemzetiség sorskérdéseit, tolmácsolta tudósaink, íróink üzenetét, filmre vitte az erdélyi Magyar Thália legjobb magyar előadásait, felkarolta az erdélyi magyar táncdalt és könnyűzenét – Siculus-fesztivál –, honismereti vetélkedőt szervezett a líceumok között (Cséppel a folyók mentén); otthon voltunk az erdélyi magyar lakásokban, családtagjaik voltunk, amikor hétfő esténként beköszöntünk a képernyőről Józsa Erikával együtt. A Majtényi-ház A szerkesztőség ugyan Bukaresten volt a Calea Dorobanţilor 191. szám alatt a kilencedik emeleten, de Cséppel – ő Kolozsvárról, jómagam Marosvásárhelyről – hetente utaztunk fel. Többnyire a Kiseleff sugárúton laktunk a Tolsztojban, nem messzire Majtényi Erik házától, amely a román fővárosban megforduló erdélyi magyar értelmiség zarándokhelye volt. Aki csak számított, vitte valamire a ’70-80-as években a romániai magyar közéletben, mind megfordult a Majtényi házban, ahol Erik a pezsgő vitáknak kaláberpartival vetett véget, Oli jókat sütött-főzött, Évivel és Ágival pedig osztottuk, szoroztuk a tévéműsorok sorsát. És persze a többiekkel: a nagyon profi Lukács Zsuzsannával, Rostás Liával, Sugár Teodorral, Relu Stanciuval, akit a román televízió egyik legjobb hangmérnökeként tartottak számon és kedvenc operatőrömmel, Emil Lunguval, akit a filmeken kívül két dolog érdekelt: az erdélyi menyecskék és a macskák. Emlékezetes nap 1985. január 11.: ez a nap élesen megmaradt az emlékezetemben. Marosvásárhelyen szikrázóan hideg volt, mínusz 11 fok. Tiszta kék ég, tehát felszállt a gép. Bukarest-Băneasa reptér, onnan egyenest a 81-es trolival a tévébe. A kollégák azzal fogadtak: miért jöttél? Mert adás van. Nincs adás. Pénteken a német műsor úgy ért véget, hogy kihúzták a dugaszt a konnektorból. Mi tehát el sem kezdtük. Tizennégy év után hétfőn délután 5 órakor már nem hangzott fel a szignál: Szeretnék szántani… Állítólag írás, papíros, írásos végzés mindmáig nem került elő a bukaresti magyar adás megszüntetéséről. ’89.decemberének utolsó napjaiban újraindult. De ez már egy másik történet. Csáky Zoltán | Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. január 31.Csifó János beszélgetős délutánjaA marosvásárhelyi Vár-lak idei első vendégét fogadta egy fázós ja- nuári délutánon. A társaság már összegyűlt, mindnyájan Csifó János nyugalmazott rádióriporterre várunk. Bő húsz perc után nyílik a Kedei-műterem, és már az ajtóból halljuk a szabadkozást, bocsánat- kérést az „objektív okok” miatti késésért. (Kisebb karambolba keveredett a taxi, újat kellett hívnia.) Sietősen elfoglalja a helyét, majd „nekitürkölőzve” jelzi, hogy kezdhetjük. A szerepek megfordulnak, az ismert rádióriporter „riportalannyá” válik. Mivel kezdi? Gye- rekkorával, két születésnapjával. Hogyhogy? – kapjuk fel fejünket. „Igen, igen, így volt, 1935. január 28-án születtem Medgyesen. Édesapám be akart íratni a városházán, de azt mondták, János név nincs, csak Ioan, és azt sem írják, hogy Csifó, hanem csak Cifo. És mert édesapám ezzel nem értett egyet, elment lelkész rokonunkhoz, és tőle már a kitöltött keresztlevéllel ment vissza a városházára. Másodszorra félsikerrel járt, a Csifót beírták, a Jánost azonban lefordították. Igen ám, de addig el- telt pár nap, így a hivatalos „világi” okmány 31-én lett kiállítva...” És mesél, mesél tovább, a gondtalan gyermekkorról, majd a háború ideje alatti költözésről, amikor a család egy nap alatt csak- nem minden mozdíthatót felpakolt egy teherautóra, felkerült az édesapa suszterműhelye is, így jutottak el Marosvásárhelyre. Csifó János két évig a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatója volt, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán szerzett oklevelet. A diákévek alatt a Kolozsvári Rádió diákszerkesztője lett. Marosvásárhely visszavárta. Tanulmányai befejezése után a Marosvásárhelyi Rádiónál helyezkedett el, riporter, majd szerkesztő osztályvezető volt, nyugdíjba vonulásáig. Többek között az önálló kabaré- és folklór- műsorok, három, a televízióban bemutatott bohózat, a Szellemi öttusa, a Vikingek földjén, a 95 éves a 20. század, valamint a Megy a magnó vándorútra műsorok jelzik gazdag munkásságát. A meghitt visszaemlékezést egy-egy kérdés szakította meg a társaság részéről, mely által újabb fonal indult el, és Csifó János mesélt, mesélt szakadatlanul. Szóba került az 1990 februárjában végrehajtott „hőstett” is, ahogy Bölöni Domokos fogalmaz, méltán nevezhető hőstettnek a Marosvásárhelyi Rádió (még a diktatúra idején bedobozoltatott és Jilavára szállított) teljes aranyszalagtárának visszaszerzése, hazahozatala. Csifó János így emlékszik: „Velünk (marosvásárhelyi rádiósokkal) csomagoltatták be a szalagtárat, összepakolták, és elvitték Jilavára. Mi akkor ezt úgy értelmeztük, hogy a szalagokat egy pincébe helyezik, hogy menjen tönkre minden, és ne maradjon belőle semmi, mert elegük volt ebből a magyar kultúrából. 1990 februárjában azt mondtam a bukaresti igazgatóságnak, hogy mi a szalagtárhoz szeretnénk jutni, mire a válasz az volt, ennek semmi akadálya, csak érte kell jönni. Nagy hóban indultunk el, kértem Király Károlytól egy csukott teherautót, olyan három-öt tonnást, mi hárman, Borbély Zoltánnal, Kacsó Tiborral és Asztalos Oszkárral vonaton utaztunk Bukarestbe. Ott kísérőt adtak mellénk, akivel elmentünk Jilavára. Hatalmas, hangárszerű telepre vittek, és amikor beléptünk az épületbe, jóleső, kellemes meleg csapott meg, szaksze- rűen volt tárolva, külön részlegen mindenik területi rádióból elhozott szalagtár, a mienk úgy volt, ahogy becsomagoltuk. 45 ezer szalagot pakoltunk fel a kocsira, és azonnal indultunk vissza, de nem a megszokott úton, mert tartottunk az esetleges feltartóztatástól. Nem megyünk Ploieşti felé, mondtam, mert ott már háromszor megtörtént, hogy felborítottak olyan ko- csikat, amelyekben dokumentumok voltak, és azokat mind eltüntették.” Kerülő úton, megküzdve a Crivăţ (a román Nemere) hidegével és havával (befújta az utat), egy katonai alakulatnál töltött éjszaka után szerencsésen megérkezett a felbecsülhetetlen értékű szállít- mánnyal Csifó János Marosvásárhelyre. Értékmentés volt ez a javából. Marosvásárhelyen a Garabontzia Kiadónál 2013-ban jelent meg a Megy a magnó... egy rádiós emlékei című kötete. Erről így beszélt: „Összegyűlt egy csomó minden az életből, és gondoltam, össze kéne fogni, volt benne dokumentum, volt benne történelem, alkotás...” Nevek, életek, emberek. Megannyi beszélgetőtárs. Megelevenedik a közelmúlt: Bözödi György, Demény Lajos, Kós Károly, Lakatos István, Jakabos Ödön, Nagy Imre, Tarr László, Csorba András, csak pár nevet említek. Külön érték a Lapok egy emlékkönyvből fejezet, amelyben a riportalanyok saját kezű bejegyzései találhatók. Mi, olvasók és hallgatók, hálásak vagyunk, hogy Csifó János megosztotta velünk pályája élményeit, annak néhány derűs epizódjával. Vidám hangulatú, kötetlen beszélgetéssel zárult a vár-laki délután. Jó volt újból együtt lenni a születésnap alkalmából. Doszlop Lídia Népújság (Marosvásárhely) 2017. február 4.A rendszerváltás mérnöke – Borbély Imre haláláraErich Honecker német és Todor Zsivkov bolgár kommunista pártvezér bukása után, 1989. november vége felé Borbély Imre egy temesvári baráti beszélgetésen kijelentette: most Nicolae Ceaușescu következik. Azt is hozzátette, hogy ha Ceaușescu hatalma nem dől meg még az 1989-es év vége előtt, a pártvezér akár hosszú évtizedekre is hatalmon maradhat. Ez tudniillik azt jelentené, hogy a román diktátor tanult a magyarországi, csehszlovákiai, kelet-németországi, bulgáriai eseményekből, és megtette az intézkedéseket hatalma bebiztosítására. Nehéz idők voltak. Szorult a hatósági hurok Tőkés László körül. A temesvári lelkésznek, az őt körülvevő presbitériumnak, baráti körnek és a temesvári református gyülekezetnek egyre nehezebb kihívásokkal kellett szembenéznie. A parókiát a Szekuritáté megpróbálta hermetikusan elzárni a külvilágtól, a lelkészt körülvevő csoport tagjait egyenként próbálták eltávolítani Temesvárról, Tőkés Lászlóra álarcos, késes betörők támadtak a lakásában. A bíróság elrendelte a kilakoltatását. A gyülekezet tagjai, és a hozzájuk más vallásúként csatlakozók – amilyen Borbély Imre is volt – már a vasárnapi istentiszteletekre is milicisták sorfalai között juthattak be. Ebben a nyomorúságban teljesen valószerűtlennek tűnt a Ceaușescu küszöbön álló bukásáról szóló jövendölés. A kommunista kor szülötteinek többsége nem látott túl a rendszer határain. Általános érzés volt: ebbe születtünk bele, és ebben is fogunk meghalni. Tőkés László küzdelme a megsemmisülés felé tartott, a Szekuritáté nap mint nap jobban bekeményített. Az eseményeket egy koordinátarendszerben bejelölve, és a jelöléseket összekötve szinte ábrázolni lehetett volna a megtorlás fokozódását. A vektort meghosszabbítva pedig meg lehetett volna nézni, mikor metszi a megtorlás vektora az idő tengelyét, ki lehetett volna számítani, hogy mennyi van még hátra. De ez nem volt ok arra, hogy ne tegyen meg mindenki mindent, amit megtehet. Borbély Imre nem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Szekuritátéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy éppen a temesvári ellenállási mozgalom vezet el a diktatúra bukásához. Azt sem gondolta, hogy neki és családjának is oroszlánrésze lesz a temesvári népfelkelés kibontakozásában, közvetve pedig abban, hogy Ceaușescu nem éli már meg az új évet. A beteljesedett jövendölés Mindenki megtett mindent, ami tőle telt. Imre részt vállalt abban, hogy a temesvári lelkészről szóló hírek Magyarországra jussanak. Ha sikerült találkoznia Tőkés Lászlóval, a hadviselés stratégiájából merített tanácsokat adott neki, esténként pedig – amikor a takarékosság jegyében – az egész városban lekapcsolták a villanyt, a sötétség keltette dermedtség pillanatában kinyitotta belvárosi lakása ablakát, és tele torokból felkiáltott: „Ceaușescu, România!” A pártgyűlések szlogenje elé a kiáltás körülményei tettek negatív előjelet. Aki csak hallotta, megértette, hogy kinek kell köszönni a sötétséget, a rabságot, a nélkülözést. December 15-én este nagy csomag gyertyát küldött a Tőkés László kilakoltatása ellen tüntetőknek. 16-án ott volt a lelkész védelmére összesereglett tömegben, majd bent járt a parókián, tanácsokat adott. Talán az sem a véletlen műve, hogy testvére, Borbély Zoltán állította le három társával a villamosforgalmat a templom mellett, hogy a Ceaușescu-diktatúra és a kommunizmus elleni tüntetéssé alakítsa a lelkész melletti szolidaritástüntetést. Imre még akkor sem bízott abban, hogy Temesvárról indul a romániai rendszerváltozás, amikor az első sortüzek eldördültek a városban. Hazament, és leborotválta a szakállát, hogy a Szekuritáté ne ismerje fel. Átalakulása olyan jól sikerült, hogy amikor felesége, Viki a város főterén szembement a szakáll nélküli férjével – mint később elmesélte –, az volt az első gondolata: „ezt az embert már láttam valahol”. Időben menekült egy barátjához. A Szekuritáté a munkahelyén és a lakásán is kereste. A német nyelvű középiskolai tanulmányok és a német kulturális beágyazottsága később is hasznosnak bizonyult. 1990 januárjában, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter Temesváron kereste fel Tőkés Lászlót, Imre készítette fel barátját a tárgyalásokra, és ő is tolmácsolt a felek között. Szimbólumok és jövőtervezés Borbély Imre elkötelezett magyar volt, aki a nemzeti érzései, a nemzeti szimbólumok kérdésében nem ismert tréfát. Egyszer elmesélte, hogy kamaszként hogy verte végig Zoltán öccsével a német iskola bozgorozó táborát, és hogy kapta meg a maga részét az érettségi után az iskola igazgatója is, aki nem védte meg a diákjait az etnikai alapú csúfolódástól. 1992-ben (vagy 1993-ban) az aradi október 6-ai megemlékezésre egy tekercs tenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalaggal a zsebében érkezett, ezt tűzte az RMDSZ-elnökség koszorújára. Amikor a szövetség helyi vezetői – megriadván az esetleges következményektől – megpróbálták levenni, a testi erejét is latba vetve állt őrt a koszorú mellett. Szikrázott a szeme, látszott, hogy mindenre elszánt a szalag védelmében. Így kezdődött a nemzeti színek használata az RMDSZ-ben. De ő állította fel az aradi vértanúk tiszteletére a román parlamentet is egyperces néma csendet parancsolva, és 1994-ben elsőként szólalt fel magyarul a képviselőházban március 15-én. E példák ellenére sem volt a múltba révedő politikus. Íróasztala mellett folyamatosan a jövőt tervezte. Gyártotta az elméleteket az RMDSZ állammodelljéről, amelyben az ügyvezető elnökség lesz a kormány, a platformok lesznek a pártok, és a belső választások eredményeként felálló Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) lesz a parlament. Elmélkedett az erdélyi magyarok társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni magyar állampolgárságról. Dolgozatot írt a szubszidiáris nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómianyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály-templomban. Parlamenti képviselő volt, de nem érezte otthon magát a bukaresti törvényhozásban. Eleve kudarcra ítélt szélmalomharcnak tekintette azt a küzdelmet, amelyet egy-egy törvénycikkely kedvező átalakításáért vívott a szövetség frakciója. Az RMDSZ kormányra lépését pedig csak azzal a feltétellel támogatta, ha a magyarság áttörést hozó jogokat kap cserében. Már 1996-ban kijelentette: a hatalom korrumpálja a politikai vezetőket. Olyan romániai magyar érdekképviseletet áhított, amelynek vezetői elkötelezettek a közösség iránt, és sem rovott múltuk, sem pedig korrupt viselkedésük okán nem zsarolhatók. Tenni, amit kell Borbély Imrét nem szerette az RMDSZ vezetése. Féltek tőle, veszélyesnek tartották. A szövetségben a kis lépéses politika hívei voltak hatalmon, ő pedig nagy lépéseket javasolt. Sohasem abból indult ki, hogy mit lehet, hanem abból, mit kell tenni a kitűzött cél eléréséért. Még az általa bevezetett kifejezések is szitokszóvá váltak. Egy bukaresti magyar rendezvényen az egyik RMDSZ-es képviselő azzal mentegetőzött a másik előtt: „engem aztán igazán nem lehet helyzetteremtő politikusnak nevezni...” 1996-ban maga is látta, hogy megosztja a romániai magyar politikai elitet, ezért nem vállalta a szövetségen belüli megmérettetést az államelnökjelölti tisztségért. Azt azonban hozzátette, ha ő lenne az RMDSZ jelöltje, Románia föderalizálásának programjával szállna versenybe. Féltek tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Ő pedig csalódott volt. Azt érezte: többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá igényt. Így 1996-tól már csak a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a nemzetstratégiai gondolatainak. Munkája eredményeit akkor láthatta, amikor nem a magyar érdekképviseleten, nem a romániai viszonyokon múlt elméleteinek a megvalósítása: a jobboldali budapesti kormányoknak köszönhetően megtörtént a magyar állampolgárság kiterjesztése, és elindult a határon átívelő nemzetegyesítés. Hogy miben is volt más, mint a többiek? Abban, hogy racionálisan gondolkodott. Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai, melyek mögül rendre felsejlett a tudás, a kreativitás és a bátorság. Amit állított, a mögött mindig ott volt a bizonyosság. És más volt abban is, hogy a személyes sérelmeit mindig félre tudta tenni a képviselt ügyek szolgálata érdekében. A szabadság kulcsa Úgy adódott, hogy nagyon közel kerültem a Borbély családhoz. 1989 nyarán, Tőkés László emlékezetes tévéinterjúja után a lelkésztől kijövet az utcán állt meg mellettem a fekete autó. A fél napom a Szekuritáté egyik vallatótermében telt. Próbáltak megfélemlíteni. László figyelmeztetett ezután, hogy nem szerencsés egyedül laknom, és ha már egyedül bérelek lakást, legalább annyit tegyek a biztonságomért, hogy napi rendszerességgel jelentkezem valakinél, akinek kulcsot is adok. Borbély Imre kapta meg a lakásom kulcsát. Neki kellett volna szétnéznie a lakásomban, ha egy nap nem jövök. Így váltam mindennapos vendéggé és félig-meddig családtaggá Borbélyéknál. Vittem-hoztam a híreket, és a sokat beszélgettem Imrével, Vikivel és a fiaikkal. A beszélgetések pedig afféle szabadegyetemmel értek fel. Szívtam magamba a tudást a hatalom természetéről, azokról a szempontokról, amelyek alapján a hatalmon lévők meghozzák a döntéseiket, és arról a világról, ami a szögesdróton túl van. Több olyan esetre emlékszem, hogy legyintettem egy-egy gondolatra, amit mástól hallottam. Amikor azonban Imre mondta ugyanazt, akkor már nem lehetett legyinteni rá. Mert ő soha nem mondott olyant, amit előzőleg ne rágott volna meg alaposan, aminek ne nézett volna utána, aminek a szakirodalmát nem ismerte volna. Borbély Imre tudása, tiszta gondolkodása, elkötelezettsége, bátorsága nagyon fog hiányozni az egész Kárpát-medence magyar közéletéből. Gazda Árpád | kronika.ro 2017. április 20.Fotótárlat múltidéző kibédi életképekbőlAz Orbán Balázs nyomdokán Kibéd községben 2016-os dokumentációs fotótábor válogatott anyagából nyílik fotókiállítás pénteken 18 órától a székelyudvarhelyi Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a szovátai Teleki Oktatási Központ szervezésében – közölték a szervezők. A képanyag június 30-áig tekinthető meg Szovátán, a Teleki Oktatási Központban, majd a tervek szerint a következő állomás Kibéd lenne, ahol a falunapok keretén belül mutatják be a fényképeket. A Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és Kibéd község polgármesteri hivatalának együttműködése eredményeként, valamint a Hargita megyei tanács támogatásával szervezték meg az Orbán Balázs nevét viselő dokumentációs fotótábort, amelynek a marosszéki község adott otthont tavaly október végén. A tárlat anyaga Kibéd hétköznapjaiba nyújt betekintést változatos életképeken és tájrészleteken keresztül. Az évente más-más tájegységen szervezett fotótáborok elsődleges célja a még meglévő, múltat idéző építmények, tárgyak, motívumok, mesterségek, élethelyzetek, a változó és tünékeny emberi arcok, tájak megörökítése. A 34. tábor állóképkészítői: Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bartók Izabella (Sepsiszentgyörgy), Borbély Zoltán (Kibéd), Erős Erika (Kolozsvár), Erős Zoltán (Gyergyószárhegy), Fekete Réka (Székelyudvarhely), Kelemen Lajos (Sepsiszentgyörgy), Kerekes István (Kazincbarcika, Magyarország), Kibédi Sándor (Székelyudvarhely), Tordai Ede (Marosvásárhely), Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy). Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
